Találkozik az ember gazdag párizs, Videó: A középkor mint társadalom- és irodalomtörténeti korszak 2021, Augusztus

'párizs' címkével ellátott könyvek a rukkolán

Vauquer-né, leánynevén de Conflans, idős asszonyság, negyven éve tart fenn polgári penziót Párizsban, a diáknegyed és a Saint-Marceau negyed közt húzódó Neuve-Sainte-Geneviève utcában. A Vauquer-ház néven ismert penzió szállást ad férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek anélkül, hogy valaha is gáncs érte volna a tisztes intézmény erkölcseit. Igaz, hogy harminc év óta nem fordult meg falai közt ifjú nőszemély, legényember pedig csak olyan lakik benne, akit hazulról gyengén látnak el havipénzzel.

Mégis, ben, amikor ez a dráma kezdődik, akadt a lakók közt egy szegény fiatal lány. Bármennyire is elcsépelte és lejáratta a dráma szót napjaink szívhasogató irodalma, amely kegyetlenül visszaélt vele, mégis ezt a szót kell itt használnunk. Nem mintha ez a történet a szó igaz értelmében dráma lenne; de a könyv végére érvén talán hullatnak egy-két könnyet az olvasók intra muros et extra.

Jogos a kételkedés. E megfigyelésekkel és helyi színekkel zsúfolt jelenetnek a részleteit csak azok méltányolhatják igazán, akik a Montmartre buckái és a Montrouge magaslatai közt élnek, ebben a híres völgyben, ahol állandóan hullófélben van a vakolat, és patakokban folyik a szennyvíz: valódi szenvedések és talmi örömök töltik be ezt a völgyet, s az izgatott sürgés-forgásban csak ami kirívó, kelthet ideig-óráig feltűnést.

Lásd még: drámai költemény és kétszintes dráma A Tragédia a kiegyezés évtizedének irodalmára jellemző nemzeti témán felülemelkedő, főszereplőként az emberiséget szerepeltető filozófiai alkotás: emberiségköltemény. Műfaja drámai költeményközvetlen műfaji előzménye Goethe Faustja. Bár a Tragédia gondolatvilága egyike a legsokoldalúbbaknak a magyar irodalombana benne leírt eszmefuttatások mégsem saját szépségük miatt fontosak, hiszen Madách műve is csak a már sokszor megírtakat öltözteti új formába Nem adhatok mást, csak mi lényegem, Nem az idő halad, mi változunk, Milliók egy miatt, Ábrándozni van még tárgy elég stb.

Elvétve azonban olyan fájdalmakkal is találkozunk itt, amelyeket a bűnök és erények összetorlódása naggyá és ünnepélyessé avat. Láttukra megtorpan és megenyhül az érdekhajhászó önzés; de a friss élményt gyorsan megemészti, akár a zamatos új- zéland társkereső oldal. A civilizáció szekere, amely a jaggernati bálványéhoz [2] hasonlatos, épp hogy kissé meglassítja vágtáját, ha a többinél kevésbé törékeny szív kerül útjába; majd gyorsan átgázol rajta, és diadalmasan robog tovább, így teszel te is, olvasóm, fehér kezedben tartva ezt a könyvet, puha karosszékedbe süppedsz, mondván: ez talán elszórakoztat.

Miután elolvastad az öreg Goriot titkolt balsorsának történetét, jó étvággyal megebédelsz, érzéketlenségedet a szerző rovására írod, ráfogod, hogy túloz, megvádolod, hogy átkölti a valóságot.

Tudd meg hát: ez a dráma nem a képzelet szüleménye, nem is regény. All is true [3] - annyira valóságos, hogy egyes elemeit bárki felismerheti a maga környezetében, esetleg saját szívében. A ház, amelyben a családi penzió virul, Vauquer-né tulajdona. Ott áll a Neuve-Sainte-Geneviève utca alsó részén, ahol a kövezet oly meredeken lejt az Arbalète utca felé, találkozik az ember gazdag párizs lovas kocsival bajos közlekedni rajta. Ezért olyan csendesek a Val-de-Grâce-templom és a Panthéon [4] közötti szűk utcák.

Ez a két műemlék megváltoztatja a környék légkörét, sárga tónusokat vet belé, és homályossá teszi kupolájának komor árnyékával. Itt száraz a kövezet, a lefolyókban se sár, se víz, a falak mentén fű burjánzik. Aki erre jár, lenne bár a leggondtalanabb ember, kedvét veszti itt; egy kocsi robogása errefelé esemény, a házak mogorvák, a falak börtönre emlékeztetnek. Az erre vetődő párizsi csak polgári penziókat látna itt, vagy középületeket, nyomort vagy unalmat, haldokló öregséget, munkára kényszerülő, vidám ifjúságot.

Nincs Párizsnak visszataszítóbb kerülete, de mondjuk ki, ismeretlenebb sincs. Kiváltképp a Neuve-Sainte-Geneviève utca olyan, mint egy bronzkeret, az egyetlen, amely ehhez a történethez illik, s amelynek felidézéséhez semmilyen szín sem lehet túl komor, semmilyen gondolat túl sötét, ugyanúgy, miként lépésről lépésre halványabb lesz a napvilág, és tompább a vezető kántálása, ahogy az utas lejjebb és lejjebb halad a katakombákba.

A hasonlat helyénvaló! Ki dönti el, mi borzalmasabb: szikkadt szíveket vagy üres koponyákat nézni?

  • Ismerkedés a francia oldalon
  • Ez a cikk több mint 1 éves.
  • Eredeti ingyenes társkereső
  • Döntéseket az online

A penzió homlokzata kis kertre néz, úgyhogy a ház egyenest rászögellik a Neuve-Sainte-Geneviève utcára, ahonnét hosszában látszik az épület. A homlokzat mentén, a ház és a kertecske közt ölnyi széles, vályúszerű, kavicsos sáv húzódik, előtte pedig homokkal felhintett út, amelyet nagy kék és fehér fajanszvázákba ültetett muskátlik, leanderbokrok és gránátalmafácskák szegélyeznek.

És alatta: Polgári penzió mindkét nem találkozik az ember gazdag párizs egyebek számára. Nappal a lármás csengővel fölszerelt rácskapun át a kis, köves járda végén, az utcával szemközti kőfalon festett zöld márvány oszlopsor látszik, egy kerületbeli piktor műve.

„Grand Paris” mint akarat és képzet I. – Párizs és külvárosai « Mérce

A festmény hamis távlatú mélységében Ámort ábrázoló szobor. A felületét borító pikkelyes máz a szimbólumok kedvelőinek talán titkokat regélne a párizsi szerelemről, amelyet néhány lépéssel odább gyógykezelnek. A talapzat alján a félig elmosódott felirat, azzal a lelkesedéssel, amelyet a Párizsba ben visszatért Voltaire [5] iránt tanúsít, elárulja a díszítmény keletkezésének idejét: Akárki légy, ő az urad, Az volt mindig, az is marad.

Sötétedéskor a rácskapu mögött a tömör deszkakaput is bezárják. A homlokzat hosszával egyenlő nagyságú kertecske beszorul az utcai fal és a szomszéd házak tűzfala közé. Ezt véges-végig palástként takarja el a ráhajló vadborostyán, úgyhogy Párizsban szokatlan festői hatással vonja magára a sétálók figyelmét.

A falakat lécrácsok borítják, s a rájuk futtatott venyigék hitvány, poros szőlőtermését Vauquer-né minden évben féltő gonddal szemléli, és nem győz róla lakóival tárgyalni.

Egy nap a városban: Egy nap Párizsban

A falak hosszában keskeny ösvény vezet a hársfák lombsátrához. Ezt a szót Vauquer-né, hiába "született de Conflans", makacsul hálsfának ejti, nem törődve alma know karóra 5 nyelvtani megjegyzéseivel. A két oldalsó ösvény közt négyszögletes articsókaágy, akörül orsó formára nyesett gyümölcsfák; az ágyas sóskával, salátával és petrezselyemmel van körülpalántálva.

A hársfák alatt zöldre festett, kerek asztal, körülötte székek.

Párizs "A titokzatosabb városi legendák

Kánikula idején, amikor a nagy levelezőtárs társkeresés magától kikelne a tojásból a csirke, itt szürcsölik a feketekávét a vendégek, már akinek futja rá az erszényéből. A háromemeletes, fönt manzárdban folytatódó homlokzat terméskőből épült, és azzal a sárga színnel van bemázolva, amely Párizs legtöbb házát elcsúfítja.

Mindegyik emeleten öt-öt négyzet alakú, apró ablak, mindegyiken zsalugáter, s mindegyik másképpen fölhúzva, vonalaik emiatt hadilábon találkozik az ember gazdag párizs egymással. A ház oldalán két-két ablak fér el, a földszintieket vasrács díszíti. Az épület mögött, mintegy húsz láb széles udvaron, jó egyetértésben élnek malacok, tyúkok, házinyulak. Az udvar végében áll a fáskamra. Ez utóbbi és a konyhaablak közt van az éléstár, alatta csurog ki a konyhai kiöntő zsíros moslékja.

Az udvarból keskeny ajtó nyílik a Neuve-Sainte-Geneviève utcára, azon át szórja ki a szakácsnő a szemetet, s a szennyhalmot bőségesen meglocsolja vízzel, nehogy járványt terjesszen. A földszint kiválóan megfelel a polgári penziók céljának: első nagy szobáját a két utcai ablak világítja meg, üvegezett ajtó a bejárása.

Ebből a szalonból nyílik az ebédlő, ezt lépcsőház választja el a konyhától, a lépcsőfokok beeresztett fáját fölkefélik. Nincs szomorúbb látvány, mint ez a szalon, ülőbútorain fakó és fényes csíkozású a lószőrvászon huzat. Közepén kerek asztal, Szent Anna-márványból faragott fedőlapján kopott aranycirádás, fehér porcelán készlet díszlik, amilyent manapság mindenfelé látni.

A meglehetősen rosszul padlózott szobában mellmagasságig ér a faburkolat. A falak felső részét borító papírkárpit a Télémaque [6] főjeleneteit ábrázolja, a mű klasszikus szereplőinek színes figuráival.

A rácsos ablakok közét kitöltő festmény azt a jelenetet tárja a penzió lakói elé, amikor Kalüpszó nimfa dúsan megvendégeli Odüsszeusz fiát. Negyven éve ingerli élcelődésre ez a kép a fiatal kosztosokat, akik azt hiszik, fölébe kerekednek helyzetüknek, ha tréfára veszik a sovány ebédet, amelyre szegénységükben fanyalodnak. A kőkandalló mindig tiszta tűzhelye tanúsítja, hogy csak kivételes alkalmakkor raknak benne tüzet. Párkányán két cserép ócska művirág raboskodik egy roppantul ízléstelen, kék színű márvány ingaóra szomszédságában.

Ebben az első szobában olyan illat terjeng, amelyre nincs szó a köznyelvben; penzióillatnak kellene nevezni. A doh, a penész, az avasság érzik benne; fázol tőle, nedves lesz az orrod, átjárja a ruháidat is; olyan helyiségre emlékeztet, ahol most végeztek az ebéddel: tálalás, éléskamra, menhelykonyha szagától találkozik az ember gazdag párizs.

Akkor lehetne talán leírni ezt a szagot, ha valaki kitalálná, találkozói időseknek kell elemezni ezt a sok gyomorkavaró undokságot, amit minden egyes penziólakó, akár öreg, akár fiatal, sui generis [7] hurutos kipárolgása vegyít belé.

No de akármilyen ronda és utálatos ez a szalon, a szomszédos ebédlőhöz képest még mindig elegánsnak és illatosnak mondható, akár egy budoár. Ezt a fával burkolt termet egykor befestették valamilyen, ma már felismerhetetlen színre, afölé rétegekben rakódott és furcsa ákombákomokat rajzolt a piszok. A falak mentén körös-körül szutykos pohárszékeken kicsorbult, fénye vesztett kancsók, kerek bádogtálak, oszlopba rakott, tournai-i gyártmányú, kék szélű, vastag porcelán tányérok láthatók.

Az egyik sarokban kis szekrény áll, számozott rekeszeiben tartják a kosztosok zsírpecsétes vagy borfoltos asztalkendőit. Csupa elpusztíthatatlan bútordarab, amelyek már sehol sem kellenek, de itt még helyet kapnak, akárcsak a civilizáció selejtje a gyógyíthatatlanok menhelyén.

Látsz itt barométert, amelyből kijön a kapucinus barát, ha esik az eső, látsz aranyszegélyű, fényezett fakeretekben förtelmes metszeteket, amelyek láttára elmegy az étvágyad; rézberakásos gyöngyház faliórát; zöld cserépkályhát, Argand-lámpákat, melyekben az olaj porral keveredik, hosszú asztalt, melynek viaszosvászon terítője eléggé zsíros ahhoz, hogy egy mókázó külső kosztos ráfirkantsa a nevét, mutatóujját használva íróvesszőnek; látsz elnyomorodott székeket, vedlett kis lábtörlőket, melyeknek gyékényfonata folyton feslik, de azért úgy-ahogy egészben marad, azután hitvány lábmelegítőket csupa horpadt lyukkal és rozzant sarokvassal, elszenesedő fakerettel.

Hogy milyen ócska, töredezett, korhadt, rozoga, csámpás, nyomorék, csonka, rokkant, haldokló ez a bútorzat, annak érzékeltetéséhez részletes leírásra lenne szükség, de ez túlságosan lassítaná történetünk érdekfeszítő menetét, és csöppet sem lenne ínyére a sietős olvasóknak.

A nyomorultak (regény)

A vörös kőpadozat gidres-gödrös a sok sikálástól vagy mázolástól. Egyszóval a prózai nyomor uralkodik itt, a fukar, sűrített, elnyűtt nyomorúság. Még nem merő kosz minden, de már meglehetősen mocskos; még nem csupa rongy, de maholnap szétrohad.

A szoba teljes fényében ragyog, amikor reggel hétkor besompolyog Vauquer-né macskája, megelőzve úrnőjét; felugrál a pohárszékekre, szaglássza a tejet a tányérral lefödött csuprokban, és reggeli dorombolásba kezd. Csakhamar megjelenik az özvegy, cifra tüll főkötője alól találkozik az ember gazdag párizs kajlán felrakott vendéghajának egy tincse; csoszogva lépked fancsali papucsaiban.

Vénecske, kövérkés arca, a belőle kinyúló papagájcsőrrel, zsírpárnás keze, templomjáró nénikékre emlékeztető, tömzsi alakja, túlságosan telt, rengő keble összhangban van ezzel a teremmel, ahol csak úgy bűzlik a balsors, ahol megbúvik a spekuláció, s amelynek áporodott levegőjét Vauquer-né utálkozás nélkül leheli be. Arca, mely oly üde, mint az első őszi fagy, ráncok közül pislákoló szemének kifejezése, mely a táncosnő hivatásszerű mosolyából az uzsorás rideg szemöldökráncolásába megy át, egyszóval egész személye kifejezi találkozik az ember gazdag párizs penziót, mint ahogy a penziót el sem lehetne képzelni személye nélkül.

Fegyház nincs porkoláb nélkül, a kettő egymás nélkül el sem képzelhető. A kis termetű asszonyság ólmos vaskossága ebből az alkalmazottak megismerjék játékok következik, mint ahogy a tífusz a kórház kipárolgásából ered.

Kötött gyapjú alsószoknyája, amely hosszabb a régi ruhából szabott felső szoknyánál, s melynek vattabélése kikandikál a foszladozó kelme fesléseiből, mintegy jelképezi a szalont, az ebédlőt, a kertecskét; jelzi a konyhát, és megjósolja a penzió lakóit. Ha ő jelen van, akkor teljes a kép.

találkozik az ember gazdag párizs

Az ötven év körüli Vauquer-né hasonlít minden sorsüldözött asszonyra. Üveges szemével oly ártatlanul néz, mint egy kerítőnő, aki szigorúnak tetteti magát, hogy jobb árat érjen el, egyébként kész mindenre, s hogy javítson a sorsán, kész volna kiszolgáltatni Georges-ot és Pichegrut [8]ha Georges és Pichegru még nem lenne kiszolgáltatva.

'párizs' címkével ellátott könyvek a rukkolán

Mindamellett voltaképpen jó asszony, mondják a lakói, akik vagyontalannak hiszik, mert ugyanúgy nyögdécsel és köhécsel, mint ők. Mi volt Vauquer úr? Az özvegy sohasem nyilatkozott a megboldogultról.

Hogyan vesztette el a vagyonát?

Életrevalók

A balsors csapásai alatt, hangzott a válasz. Ővele rosszul bánt, nem hagyott rá mást, mint a két szemét, hogy sírjon, ezt a házat, hogy megéljen belőle, és azt a jogot, hogy senki balsorsán ne kelljen szánakoznia, mert ő maga, úgymond, annyit szenvedett, amennyit ember csak szenvedhet.

Úrnője tipegését hallva Sylvie, a kövér szakácsnő, buzgón hozzálátott, hogy a bennlakóknak felszolgálja a reggelit.

találkozik az ember gazdag párizs

A külső kosztosok általában csak ebédre fizettek elő, havi harminc frankot. Történetünk kezdetén heten voltak bennlakók.

találkozik az ember gazdag párizs

Az első emeleten volt a ház két legszebb szobája. Vauquer-né foglalta el a kisebbet, a másikban Couture-né, francia köztársasági hadbiztos özvegye lakott. Egy ifjú hajadon élt vele, Találkozik az ember gazdag párizs Taillefer, akinek anyja helyett anyja volt. A két hölgy évi ezernyolcszáz frankot fizetett a teljes ellátásért. A második emelet két szobája közül az egyiket egy Poiret nevű öregember lakta. A másikat egy negyven év körüli férfi, aki fekete parókát viselt, pofaszakállát festette, volt nagykereskedőnek mondta magát, és Vautrin néven mutatkozott be.

Az ember tragédiája (dráma)

A harmadik emelet négy szobából állt, közülük kettő volt kiadva, az egyik egy vénlánynak, akit Michonneau kisasszonynak hívtak. A másikat egy volt metélttészta- makaróni- és keményítőgyáros bérelte, aki Goriot apónak szólíttatta magát. További két szoba afféle vándormadaraknak volt fenntartva, éhenkórász diákoknak, akik, akárcsak Goriot apó és Michonneau kisasszony, lakásért és ellátásért havi negyvenöt franknál többet nem tudtak fizetni; de az ilyen lakókat Vauquer-né nem szívesen látta, és csak jobb híján fogadta be, mert túl sok kenyeret zabáltak.

Pillanatnyilag e két szoba közül az egyikben egy fiatalember lakott.

találkozik az ember gazdag párizs

cikkek